Bemutatkozás

Publikációk

A varázsige

Nagycsalád

Munkahelyek

Email

MEGJELENT Kifor Lászlóné - Tóth Ágnes Nagy család az óvodában Avagy: tapasztalataink a vegyes csoportról. Bevezető "Mindég csak azon kötelességünkről szólunk, melyekkel szüleinkhet köttetünk, azokról soha, vagy ritkán, melyekkel gyermekeink iránt tartozunk, holott ezek még szentebbek." (Széchenyi)

Szeretnénk néhány szóban megindokolni, hogy miért is fogtunk e könyv megírásához. Egyikünk sem mai csibe már, így sok-sok év tapasztalatát tudhatjuk a hátunk mögött. Még emlékszünk a pályánk elején tartott foglalkozásokra, amelyeket az éves terv alapján, a hetirendet és a napirendet szigorúan betartva, azon mit sem változtatva, kötelező jelleggel hajtottunk végre nap, nap után. Biztosan emlékeztek néhányan, hogy ezek a foglalkozások legtöbbször körben ülve, frontálisan történtek és a cselekvő megismerés csak elhanyagolható szerephez jutott.

Kiscsoportban viszont csak "kezdeményezni" lehetett, ami azt jelentette, hogy játékukat megzavarva, erőteljes, felhívó jellegű magatartással, sok színes eszközzel tulajdonképpen rákényszeríttettük a gyerekeket a részvételre, miközben fennen hirdettük, hogy a foglalkozás önkéntes. Nagycsoportban a napi két kötelező foglalkozást meg kellett tartani, pedig már akkor is tudtuk, hogy a játék az óvodáskorú gyermek alapvető és legfontosabb tevékenysége.

Mennyi ellentmondás! Ehhez járult, hogy a játékot terveznünk és irányítanunk kellett. Hol volt idő arra, hogy "csak úgy" meghitten együtt legyünk a gyerekekkel, ölbe vegyük, babusgassuk, szeretgessük őket?

Pályánk elején fiatalos lendülettel, "majd én megmutatom" felkiáltással leginkább csak a gyermekek értelmi képességeit fejlesztettük. Elárasztottuk őket furfangosabbnál furfangosabb feladatokkal, feladatlapokkal. Teltek az évek. A ránk bízott gyerekek szépek is voltak, okosak is, de valami mégis hiányzott. Szociálisan nem voltak elég érettek, nem kovácsolódtak össze igazi kis közösséggé. Egyre jobban foglalkoztatott bennünket a gondolat, vajon hogyan érhetjük el, hogy gyermekeink toleránsabbak legyenek egymással, képesek legyenek kompromisszumokra, tudjanak bizonyos célok érdekében együttműködni. A közösségi nevelés sziszifuszi és kevésbé látványos része a munkánknak, de szerintünk kiemelt jelentőségű. Az EMBERRÉ nevelés számunkra a legfontosabb feladat és hisszük, hogy óvodásaink további életére meghatározó jelentőségű. Különösen igaz ez ma, amikor hála az információ dömpingnek a gyerekek értelmileg gyorsabb tempóban fejlődnek (ez egyáltalán nem biztos, hogy annyira jó) és ez az a terület, amit a legtöbb szülő és sajnos egyre több pedagógus is kiemelt fontosságúnak tart. Úgy érezzük, háttérbe szorul az érzelmi nevelés és a felszabadult játék fontossága. A mai rohanó világban egyre kevesebb idő jut a meghitt családi együttlétekre, a szeretetteli beszélgetésekre, az egymásra, figyelésre. Ezért törekszünk arra, hogy legalább az óvodában tegyünk meg mindent ennek érdekében, kezeljük fontosságának megfelelően.

Igazi, életszerű, jól funkcionáló közösséget először vegyes csoportban tapasztaltunk, pedig -legalábbis mi így hittük- semmit sem tettünk másképpen, ugyanazokat az értékeket igyekeztünk közvetíteni, mint korábban a homogén csoportban. Természetesen később rájöttünk, hogy akkor még ösztönösen (ma már tudatosan) nagyon sok mindent teszünk másképpen, hiszen másképpen kell tenni és éppen ez sarkallt bennünket arra, hogy egyre tudatosabban építsük tovább vegyes csoportunkat.

E szervezési formának is vannak hagyományai, hiszen vegyes csoportok mindig is voltak, legtöbbször azonban kényszermegoldásként. Nem is igazán szerette senki, hiszen rengeteg többlet adminisztrációval járt (írni, pedig ugye nagyon szeretünk?). Az adminisztráción kívül is rengeteg plusz munkát rótt az ott dolgozó óvónőre, hiszen minden korosztálynak minden foglalkozást meg kellett tartani, így aztán foglalkozhatott reggeltől estig. Így azután, valljuk be akkoriban büntetés számba ment, ha valaki vegyes csoportot kapott. (Valószínűleg sokakban még a mai napig is ezért vált ki ellenérzést a vegyes csoportnak még a gondolata is.)

Szerencsére ez már a múlt, s a mi óvodánkban (s reméljük, hogy az országban egyre több helyen) választhatunk, hogy homogén, vagy heterogén csoportban szeretnénk dolgozni. Tudjuk, hogy mindkét szervezési formában lehet jól, hatékonyan dolgozni, mi azonban az évek folyamán egyre inkább elkötelezett hívei lettünk a vegyes csoportnak. Azért döntöttünk úgy, hogy megosztjuk veletek az utóbbi hét év tapasztalatait, hátha nyújt egy kis segítséget azoknak a kollégáknak is, akik már így dolgoznak, és talán bátorítja azokat, akik hajlandóságot éreznek erre. Ha pedig valaki akarata ellenére került osztatlan csoportba, csak arra tudjuk buzdítani, hogy próbálja meg kinyitni a lelkét és keresse meg az új kihívásban rejlő rengeteg új lehetőséget.

Ne várjatok tőlünk csodát, se tudományos eszmefuttatásokat, hiszen mi is ugyanolyan "mezei óvónők" vagyunk, mint ti, hasonló problémákkal és örömökkel, de egyelőre még töretlen optimizmussal.